Manhattan s a szerecsendi
Nathaniel Courthope, a brit Kelet-India Társaság hadnagya öt évig védte a szerecsendió-fákat az indonéziai Run szigetén a holland csapatok ellen. A 17. század elején a holland gyarmatosítók ugyanis módszeresen irtották a fűszert termő fákat a saját területeiken kívül, hogy így szerezzenek egyeduralmat a fűszerpiacon. 1620-ban Courthope hadnagy csatát vesztett. A hollandok meggyilkolták és átvették a hatalmat Run szigetén. De a britek sem hagyták annyiban: a végső egyezmény szerint Run szigete helyett egy holland gyarmatot kaptak cserébe, igaz, szerecsendiófák nélkül. Ez volt Manhattan szigete. Így New York létrejöttét – egy kis túlzással – a szerecsendiónak köszönheti.
Ez az aromás, gömb alakú mag, a szerecsendió csak annyiban hasonlít a mi diónkhoz, hogy kemény. Zöldséglevesbe, mártásokba reszelve biztosan kóstolta már mindenki, de kávét vagy édességet is ízesítenek vele. A lasagne egyik alapfűszere. Én füstölőbe vagy kis tasakba téve illatosítónak használom.
A szerecsendió-designt bármelyik iparművész megirigyelhetné. Mikor a barackhoz hasonló gyümölcs megérik, kettéhasad és héja alól kivillan egy tűzpiros hálóval beborított, barna mag. Ezt a labdacsot a napon szárítják, lefejtik róla a piros hálót – amit szerecsendió-virág néven szintén fogyasztanak – majd különböző tekerős vagy tologatós reszelőkkel reszelik az ételbe.
Az örökzöld szerecsendiófa a Fűszer-szigeteken, más néven a Maluka-szigeteken érzi otthon magát, itt húsz méter magasra is megnő. Az 1700-as évek végén sikerült Mauritiusra költöztetni, 1843 óta pedig a Karib tenger egyik apró szigetállamában, Grenadában is termesztik, olyan sikerrel, hogy ma innen látják el a világ szerecsendió-fogyasztásának 40 százalékát és a kis hasított gyümölcs felkerült az állam zászlójára is. Magyar nyelvterületre arab, azaz szaracén kereskedők juttatták el, így lett a neve szerecsendió. Bornemissza Anna 17. századi szakácskönyvében már ezen a néven szerepel a marhanyelv-receptben, de nevezik máciszdiónak vagy muskátdiónak is.
A szerecsendió – ahogy a rádióban elhangzott (2009. január 22.)
A Fűszer-szigetek egy részén, a Banda-szigeteken alapvetően mártást készítenek a szerecsendióból, amit sült padlizsánba töltenek vagy grillezett halra öntik, de a fűszer a helyi édességekben is felbukkan – olvasom egy indonéziai utazást leíró blogban. A szerecsendiós édesség megmozgatta a fantáziámat, találtam is egy eredeti örmény receptet.
Két csésze lisztet, egy teáskanál sütőport és egy csipet sót egy tálba szórunk. Vajat adunk hozzá és elmorzsoljuk, majd hozzáadunk két csésze barnacukrot. A masszát kettéosztjuk, egyik felét egy zsiradékkal kikent tepsibe teregetjük, a másik felét félretesszük. Egy teáskanál sütőszódát egy csésze tejben feloldunk, hozzáadunk egy felvert tojást és egy teáskanált őrölt szerecsendiót. A keveréket hozzáadjuk a félretett tésztához és kézi robotgéppel összekeverjük, majd ezt is a tepsibe tesszük. A tetejét dióval borítjuk be, fahéjjal is beszórhatjuk, úgy még finomabb. Legtöbb 60 percig kell sütni. Ez a Marlenka.
Édességhez nem csak a szerecsendió-magot használják fel. A tűzpiros maghéjat vagy néhol a gyümölcs savanykás húsát is, kandírozni szokták. A Banda-szigeteken lekvárt is főznek belőle.
A középkorban úgy tartották, hogy a pestis ellen is jó. Az emésztést bizonyítottan segíti, ezért a gyógyszeriparban is használják. Ha nagyobb mennyiségben fogyasztjuk, mint amennyi mondjuk egy marhapörkölthöz szükséges, eufórikus állapotba kerülünk. Nagyon nagy mennyiségben hallucinációt is okozhat. Könnyen hozzáférhető kedélymódosító szer, de hosszas előkészületet igényel: általában tea formájában fogyasztják, amit legalább egy órán át kell lassú tüzön kotyvasztani majd megfelelő hőmérsékletűre hűteni.
A szerecsendió-fa szimpatikus növény, időbeosztása hasonló az emberéhez: az első termésre úgy 8 évet kell várni, de csak 25 éves korától terem folyamatosan sokat. Ezután még közel 60 évig gyümölcsképes.